Let’s go down under! – magyar cserkészek Ausztráliában

Nincs ez másként a világ másik felén, Ausztráliában sem. Közülük néhányukkal az ukrajnai menekültválság kapcsán a Magyar Cserkészszövetség interjút is készített. Cikkemben azt veszem górcső alá, hogyan kerültek Ausztráliába magyar cserkészek és ott miként jelenítik meg a magyar kultúrát.

Cserkészek a világ minden pontján

A zöldnyakkendős fiatalokat sokaknak nem kell bemutatni, hiszen a cserkészcsapatokat összefogó Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) – tizennégyezer fős tagságával – hazánk legnagyobb ifjúsági szervezete. Története még az első világháború előtti időkbe nyúlik vissza, az országos szervezetet 1912-ben hozták létre. Ez mondhatni magától értetődő volt, hiszen miután Lord Baden-Powell 1907-ben megtartotta első kísérleti cserkésztáborát és tapasztalatait egy évre rá a Scouting for Boys című könyvben adta ki, az Osztrák–Magyar Monarchia területén is egyből megindult a cserkészmozgalom szerveződése. A világégést és a trianoni békeszerződést követően a magyarországi cserkészet dinamikus fejlődésnek indult, szinte minden városban létrejöttek a helyi csapatok. A tagok száma az 1940-es évek elejére már elérte az ötvenezret. De nem csak hazánkban talált táptalajra a cserkészet, ekkorra már nemzetközi mozgalommá vált. Napjainkban szinte minden államban találkozni egyenruhás-nyakkendős fiatalokkal, jelenleg világszerte 57 millió cserkészt tartanak számon. Persze a Brit Nemzetközösség részeként Ausztráliába is hamar megjelent a cserkészet, és több mint egy évszázada töretlenül közkedvelt hétköznapi elhivatásnak számít. A kenguruk földjén jelenleg negyvenötezer cserkészt tartanak számon.

Tábortűz, túra, iránytű és jamboree. Ezt az utóbbi, különös szót is gyakorta hallhatja az ember, ha cserkésszel beszélget. A jamboree – vagy magyarosan dzsembori – azt a speciális tábort jelöli, amiben a világ legkülönbözőbb országainak fiataljai együtt sátoroznak. Ezek a négyévente megtartott világtáborozások nagy eseménynek számítanak a cserkészek életében, de közben a vendéglátó ország számára is kimondott sikert jelenthetnek, hiszen ezáltal a nemzetközi média figyelme is rájuk irányul. Az első jamboree-t 1920-ban Angliában tartották, melyre a magyarok a trianoni békeszerződés okozta új gazdasági helyzetben nem tudtak kontingenst kiküldeni. A magyar cserkészek vezetői azonban már abban az évben eldöntötték, hogy a következő világtáborozásokon jelen lesznek a magyar cserkészek csoportjai is, hogy az országnak jó hírét vigyék. 1920-ban az MCSSZ kezdeti külügyi vezetője Gabona István – aki ezt követően nemsokkal fiatalon elhunyt – így összegezte a feladatot:

 „[…] most a béke aláírása után a külföld felvilágosítása, a kulturfölény bizonyítása minden téren, a cserkészet terén is, a külföld megismerése és megértő barátok szerzése a világ minden táján, ez a mi leghatalmasabb békés fegyverünk, mellyel mi, az ifjúság, visszaszerezni segíthetünk területi épségünket.” (Magyar Cserkész, 1. évfolyam 13. szám 1920. július 1. 5.)

Az MCSSZ folyamatosan erőforrásokat fordított a külföldi táborokon való megjelenésekre és ezen keresztül a magyarság bemutatására. Ezt a tevékenységet – mely a trianoni békeszerződés okozta elszigeteltség feloldására tett kísérletet – a magyar állam anyagilag is támogatta. Ott voltak 1924-ben Dániában a másodikon, 1929-ben ismét Angliában a harmadikon, és egységes megjelenésükkel, illetve a sport és cserkész versenyeken való kiváló eredményeikkel olyan jó benyomást tettek, hogy a IV. jamboree rendezési jogát Magyarország nyerte el. Így 1933-ban Gödöllőn 25.000 cserkész jött össze kéthétnyi közös sátortáborra. Legtávolabbról az ausztrálok kontingense érkezett, akik nagy szenzációnak számítottak hazánkban, és ez az esemény tekinthető az ausztrál-magyar cserkészkapcsolatok első állomásának.  Habár a Horthy-korszakban a gödöllői jamboree jelentette az MCSSZ külügyi szolgálatának csúcsteljesítményét, a külföldi megjelenések tovább folytatódtak.

Külföldi magyar cserkészet

Mégis hogyan kerülhettek külföldre magyar cserkészek? Már a trianoni határrendezések következtében kerültek magyar cserkészcsapatok a Kárpát-medence más országainak területére. Aztán a két világháború közötti időszakban a magyar diaszpórában sorra alakultak cserkészcsapatok, elsősorban Európa, Észak-Amerika területén, de még Törökországban is akadt rá példa. Valójában a külföldi magyar cserkészet – aminek ma a munkáját a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) fogja össze – a második világháborút követően indult be világszerte. A háború végére a frontmozgások eredményeként milliók kerültek hadifogságba vagy menekülttáborokba, ahol katonák és civilek akár éveket is kénytelenek voltak eltölteni. Ezekben a táborokban a „Hontalan sasok” nevezetű cserkészvezetők irányításával megindult a magyar cserkészélet, közösséget és nevelést adva a fiataloknak. 1948-ra már ezerháromszáz magyar cserkészt tartottak számon a menekülttáborokban, miközben Magyarországon a kommunista hatalomátvétel következtében betiltották a cserkészetet.

Az emigrációba kényszerülő magyar cserkészek az 1950-es évek elejére elhagyhatták a menekülttáborokat, és elsősorban Európa, Amerika országaiban nyertek új otthonra. Ekkor kerültek magyarok nagyszámban az ötödik kontinensre, ahol létrejöttek az első ausztráliai magyar cserkészcsapatok, akik azóta is őrzik, adják tovább, és nem utolsósorban mutatják be másoknak a magyar kultúrát. Tették és teszik ezt a Horthy-korszakból örökölt hagyományok továbbvitelével; a keresztény, konzervatív és nemzeti értékrendet képviselve, de minden szélsőségtől mentesen. Megalakulásakor a KMCSSZ kimondottan szigorúan felügyelte azt, hogy kiket enged be vezetőinek soraiba. Szigorú igazolási eljáráson kellett átesnie mindenkinek, aki cserkésztiszt kívánt lenni, ellenőrizték az egyén politikai múltját és esetleges háborús tevékenységét is. Ezen keresztül a külföldi cserkészet – autonóm módon eljárva – tudatosan kiszűrte soraiból azokat, akik szélsőséges ideológiákhoz kötődtek, például a nyilasokat, akiknek szintén jelen voltak a magyar emigrációban.

Ausztrál-magyar cserkészkapcsolatok

Nagy kalandra indultak 1933-ban azok a szerencsés ausztrál cserkészek, akik a nyolcvanhét fős kontingens részeként képviselhették országukat a IV. világjamboree-n, Magyarországon. Közöttük voltak olyanok, akik még ötven év múltával is a gödöllői jamboree élményeiket mesélték, hiszen ez a korabeli viszonyokat tekintve nem mindennapi utazásnak számított. A kalandos „expedíciójukat” 1933. június 27-én kezdték meg Melbourne-ből a R.M.S. Otranto (Royal Mail Ship) fedélzetén. Egy hónapig tartó hajós utazásukat követően Nápolyban kötöttek ki.

Ezután vonatra szállva, Jugoszlávián átkelve érkeztek el Magyarországra, ahol a források alapján egyedül a számukra szokatlan magyar koszttal nem tudtak kibékülni – főleg a kecsketúró fogott ki rajtuk. Később így emlékeztek vissza az országba lépésükre:

„Amire reggel hat órakor megérkeztünk a magyar határra, mindannyiunk a félálomban voltunk, de Murakeresztúron, ahol az egész falu összegyűlt, lelkes fogadtatásban részesültünk. Igazi fogadtatás volt a javából, szebbnél-szebb virágokkal és leányokkal, illetve bőséges italokkal. Ez a néhány pillanatnyi szívélyes magyar vendégszeretet annyira váratlanul ért minket, hogy a kontingens minden tagja emlékezni fog rá még éveken keresztül. Egyetlen kivétellel, mert volt egy szegény pára, aki csak akkor ébredt fel, mikor éppen elhagytuk az állomást.” (Ismeretlen szerző: „HUNGARY AND THE JAMBOREE.” címet viselő kézirata az ausztráliai Scout Heritage Victoria & Archive gyűjteményéből, a 4ᵗʰ World Jamboree 1933 Hungary iratdobozból. A szerző saját fordítása.)

Az ausztrálok – ahogyan a világtáborozás többi vendége is – a gödöllői táboron kívül felkeresték a magyar fővárost, és néhány vidéki helyszínt is megnézhettek. A jamboree végeztével az augusztusi forróságban az ausztrál kontingens az irányt először Európa más országai felé vette. Megtekintették Bécset, majd Párizsból is ízelítőt kaptak, végül három hetet töltöttek el Angliában. A honvágytól elgyötört ausztrál fiatalok hazaérkezésüket követően is folytatták a levelezést a Magyarországon szerzett cserkészbarátaikkal.

Nem sokat kellett várni a következő találkozásra az ausztrál és magyar cserkészek között. 1934 és 1935 fordulóján rendezte meg Ausztrália az első nemzeti nagytáborát, melyet egyszerűen csak national jamboree-nak hívtak. A Melbourne közelében fekvő Frankston település parkjaiban megrendezett táborozáson a külföldi meghívott vendégek soraiban hazánkfiai is megfordultak. A maroknyi magyar kontingens, habár csak két főből állt – az MCSSZ külügyi vezető társelnökét Dr. Molnár Frigyest Haraszty Károly cserkész kísérte – ez is jelentős teljesítménynek számított egy olyan kis és távoli országtól, mint hazánk. A tábor nyitószertartásán a magyar zászló is szerepelt, és az ausztrál sajtóban is beszámoltak a látogatásról. Érdekesség, hogy az 1933-as magyarországi jamboree egykori résztvevői Frankston-ban is összegyűltek egy alkalommal, hogy felelevenítsék élményeiket. A tábor végével a háborús hősök emlékhelyénél koszorúztak a magyarok, ami kifejezetten jó benyomást gyakorolt az ausztrálokra.

Érdekesség, hogy Molnár, akinek felmenői részben izraeliták voltak, 1938-ban a zsidótörvények hatására kitelepült Ausztráliába, bár erről a kortárs recepció nem emlékezett meg. Abban az időben nem volt ott még jelentős magyar közösség, így cserkészcsapat sem, ezért az ausztrál cserkészetben vállalt szerepet. Melbourne-ben egy körzet vezetését végezte 1939-től egészen 1961-es haláláig, és köztiszteletben álló személynek számított. Több alkalommal számolt be angolul a korai jamboree-król, így a gödöllői világtábort is bemutatta. Rajta kívül azonban a második világháború végéig csupán néhány magyar cserkész telepedett le a kontinensország területén.

Magyar cserkészcsapatok Ausztráliában

Magyarok szórványosan az 1848-49-es szabadságharcot megelőzően is érkeztek Ausztráliába, és az 1851-ben berobbant victoriai aranyláz után megjelenő kalandorok közt is számos magyart találhatunk. Tömeges magyar betelepülésről azonban a második világháborút követően, illetőleg az 1956-os szabadságharc utáni időszakban beszélhetünk. 1954-re tizennégyezer ötszáz egykori magyar állampolgárt tartottak számon a helyi hatóságok, mely a forradalom után további tizenegyezer fővel egészült ki. Magyar cserkészcsapatok felállítása az 1940-es évek végéig váratott magára. A világháborút követően kiérkezők között több száz korábbi magyar cserkész és cserkészvezető telepedett le a távoli kontinensen, közülük többen még Magyarországon, mások a menekülttáborokban lettek cserkészek. Az emigránsok hajóval érkeztek ki, ahol feltehetően egy-egy magyar cserkészőrs is folytatta a közösségi életet.

Ausztráliában a magyar cserkészet első éve 1949-re tehető. Az anyaországból érkezve Ungváry László cserkészvezető – a KMCSSZ megbízásával – megkezdte a magyar cserkészet megszervezését. Saját maga a – Sydney közelében fekvő Greta település menekülttáborában két őrsöt szervezett. A mindössze 12 főből álló csoportosulás az 1. számú Cook kapitány cserkészcsapat nevet vette fel. Az egyik őrs a magyar cserkészet hagyományaival összhangban a Turul nevet viselte. Érdekesség, hogy átmenetileg a Victoria területén a bonegilla-i menekülttáborban is működött magyar cserkészcsapat. De szerencsére a magyarok többsége hamar munkát kapott és a menekülttábori élet helyett az ausztrál városi éghajlattal kezdett el barátkozni.

Az úttörő cserkészvezetők, köztük Fazekas Félix, vagy Bernhardt Béla evangélikus lelkész, majd később Hevesy Nagy Tibor cserkésztiszt (csak hogy néhányat említsünk) összefogták az ausztrál cserkészetet és állandó csapatokat alapítottak azokban a városokban, ahol a magyarság összpontosult. A csapatok elsődleges céljává a magyar kultúra, nyelv és szokások továbbadása vált, miközben a magyar kultúrát is megjelenítették  az ausztrál társadalom irányába. Így jöttek létre az 1950-es években sorra Sydney, Melbourne, Perth, Adelaide, Newcastle és Geelong csapatai, melyek kezdetben az ausztrál cserkészszövetséggel is felvették a kapcsolatot, de az idők során lényegében a KMCSSZ tagságukat őrizték meg. Egymás kultúrájának megismerése jegyében az ausztrál cserkészekkel is számos közös megmozdulásuk és együttműködésük volt az évtizedek során.

Az ausztráliai magyar cserkészcsapatok elsődlegesen egymással tartják a kapcsolatot, ami külön érdekes annak fényében, hogy egy országon belül, mégis egymástól gyakran több ezer kilométer távolságban működnek. Közös magyar nagytáborokat tartanak és a KMCSSZ-es jubileumi táborokba is bekapcsolódnak. Ezt követően azonban nem az ausztrál többségi szövetséggel állnak a legszorosabb kapcsolatban, hanem a további etnikai alapokon szerveződő csapatokkal. Ez az 1950-1960-as évektől kialakuló jelenség a mai napig érvényben maradt. A második világháborút követően ugyanis más nemzetek is megszervezték saját cserkészetüket Ausztrália területén. Ezen a téren a kelet-európai térség nemzetei jeleskedtek leginkább. Közöttük az összefogás Victoria állam területén a legkiterjedtebb, ahol 1978-as megalapítása óta az Ethnic Scout & Guide Association Victoria (ESGAV) tömöríti a magyarok mellett az észt, lett, litván, lengyel, orosz és ukrán cserkészcsapatokat. A több évtizedes múltra visszatekintő ESGAV táborokban, aktív magyar részvétel mellett, átlagosan ötven–hatvan főnyi etnikai hátterű ausztrál fiatal ismerkedik egymás kultúrájával. A magyar cserkészek itt is bemutatják nemzetünk történelmét és kultúránk értékeit, mellyel hathatósan járulnak hozzá ismertségünkhöz. További adalék, hogy a hazai rendszerváltással egyidőben, 1989-ben az itthoni cserkészet is újjáalakult. Az MCSSZ és a KMCSSZ azóta is partneri kapcsolatban állnak egymással és azonos értékrend mentén foglalkoznak a fiatal magyarság nevelésén. Így az ausztráliai magyar cserkészet is kapcsolatba került az anyaországival, de a távolság miatt ez csak korlátozott keretek között zajlik. Egy példa a két térség cserkészeinek együttműködésére, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Programon keresztül az elmúlt évtizedben számos magyarországi cserkészvezető segítette a sydney-i és melbourne-i cserkészek életét.

Összegzés

Nemzetközi megjelenéseink és más nemzetekkel folytatott interakcióink nagy hatást gyakorolnak arra, hogy mit gondolnak rólunk a határokon túl. A rendszerváltást követően újraindult MCSSZ és a diaszpóra magyar cserkészetét tömörítő KMCSSZ több, mint száz éve dolgozik közösen azon, hogy a magyar kultúra és nemzet ismert legyen külföldön. Köztük az anyaországtól a lehető legmesszebb élő ausztráliai magyar cserkészek is nagyarányú külügyi szolgálatot végeztek. Érdekes az az itthon talán kevésbé ismert jelenség, hogy az ausztrál kontinens magyar cserkészei a többi magyar cserkészen kívül a kelet-európai etnikai cserkészekkel tartják leginkább a kapcsolatot, melyre legjobb példa az ESGAV és a vegyes táboraik. Ennek hátterében az áll, hogy hasonló motivációk hajtják az észt, litván vagy éppen lengyel csapatokat, mint a magyart: megőrizni, továbbadni és bemutatni nemzeti gyökereinket és értékes kultúránkat; megalakulásuk történelmi körülményei pedig azonos „sorsközösséget” is eredményeztek számukra, hiszen anyaországaik évtizedekig a Szovjetunió befolyása alatt álltak; és ez a hazai cserkészcsapataik működését egészen a rendszerváltásig ellehetetlenítette.

Várdai Levente

A 2024-2.1.1-EKÖP számú projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az EKÖP-24-1 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának finanszírozásában valósult meg.

Kapcsolódó szakirodalom

R. Milne – C. B. Heward: Those Boy Scouts. A Story of Scouting in Victoria. Melbourne, 1987.
John S. Wilson: Scouting Round the World. London, 1959.
Bakay Kornél: Ragyogj, cserkészliliom! Budapest, 1989.
Domaniczky Endre: Ausztrália magyar szemmel. A fegyencteleptől a jogállamig. Budapest, 2018.
Gábor Bodnár: Scouting in Hungary. Cleveland, 1986.
Gergely Ferenc: Cserkész világtábor Magyarországon (Gödöllő, 1933). Századok 1981. 6. sz. 1218–1243.
Halász Iván: Diplomácia, Emancipáció, Kultúra. Budapest, 2022.
Nagy Zsolt: Great Expectations and Interwar Realities, Hungarian Cultural Diplomacy, 1918–1941. Budapest-New York, 2017.
Tabajdi Gábor–Szigeti László (szerk.): Magyar Cserkészélet (1910–1948). Budapest, 2020.
Várdai Levente: A magyar cserkészet első világháborút követő külügyi tevékenysége, a nemzetközi cserkész világtalálkozók tükrében. In: Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok VI. Budapest, 2024. 49–57.

-------------------------------------------------------------

A szerző a Janus Pannonius Múzeum történész-muzeológusa.
Az eredeti cikk az Újkor.hu folyóíratban 2025. június 28-án jelent meg.