JPM Schaár Erzsébet: Utca

„A Schaár Erzsébet szobrászi életművének foglalatát jelentő „Utcát” hagyományos kifejezésekkel meghatározni szinte lehetetlen. Nem kielégítő a műtárgy, a kiállítás, a monumentum, a kompozíció, az építmény terminusa.

Kovalovszky Márta az alábbi minőségek együttes jelenlétét mutatta ki a műben: a szoborét, a síremlékét és a panteonét.

Az Utca kiállításnak készült. Inspirátora Kovács Péter, a székesfehérvári múzeum művészettörténésze volt, aki a hetvenes évek elején retrospektív kiállításra kérte fel a művészt: több évtized alatt készült portréinak gyűjteményes bemutatására. A Schaár Erzsébet részéről eleinte ellenállásba ütköző ötlet eredménye a székesfehérvári majd egy év múltán a luzerni „Utca” lett.

Schaár Erzsébet a lehető legesendőbb anyagot, a hungarocellt használta fel arra, hogy architektonikus elemekből egymásba nyíló és egymást átható tereket alakítson, melyekben elhelyezte a magyar történelem és kultúrtörténet nagyjairól készült portréinak gipszöntvényeit s melyek közé beépítette korábban önálló életet élő egyes szoborkompozíciót. Így valósította meg a felkérést, így lényegítette át saját munkáit, így állított emléket önnön szobrászi múltjának.

A székesfehérvári kiállítás után egy évvel, 1975-ben Luzernben az Utca újabb, a magyar vonatkozásokat kevésbé hangsúlyozó változata épült meg.

Az utolsó kiállításról készült dokumentációnak köszönhetően a luzerni változat képezhette a pécsi rekonstrukció alapját. Ma úgy tűnhet, Schaár műveinek lényegi sajátossága volt a természetes avulás és a szobor „emlék” minősége közötti ellentmondás. Talán nem véletlen, hogy a művész életében nem talált rá a „véglegesnek” szánt anyagra. A rekonstrukció során az döntött a hungarocell hatását szinte megtévesztésig hűen utánzó gipsz javára, hogy Schaár Erzsébet halála után csak az általa készített változat fogadható el hitelesnek. Gipszből készültek el az élő modellről öntött végtagok és fejek. Ebből az anyagból vannak a térbe hasító ajtó- és ablakszárnyak is. Ezeknek az építészeti elemeknek állandósult alkalmazása konkrét élményre vezethető vissza az életműben. Schaár Erzsébet budafoki lakásának térrendszere volt e motívumok kiindulópontja. Az ismétlődő elemek – az ablak, az ajtó, az ajtó keretében megjelenő figura, a tükör – ugyanakkor a művészet történetének egyetemes érvényű metaforái.

A tér és a fal Schaár művészetének kulcsszavai. Tere egyszerre valóságos és képzeleti, pszichikai és szcenikai, külső és belső, átható és – az elemek léptékénél fogva – áthatolható. Az elemek közt feltáruló nyílások elválasztanak és összekapcsolnak, rádöbbentenek a   térben-világban elfoglalt helyünk viszonylagosságára. A figurákra boruló magányt a tükörképek sem oldják. A tükrök megsokszorozzák az űrt, helyzetünk bizonytalanságát fokozzák, ezzel meditációra késztetnek. A látogató mozgása közben folyvást változó terekben emberi kapcsolatokért hangtalan kiáltó figurák állnak. Nem csak a falak választják el őket, melyekből ők is valók. Állapotuk időtlen, gesztusaik – ha vannak is – merevek, tétovák. Elégikus hang lengi be együttesüket, s rezeg tova a nyíló ablakkeretekkel szabdalt, szelíd sodrású, ritmikus térben.”

Várkonyi György