Az igazi művész nem irányzatokból indul el

„Lantos Ferenc festőművésznek harmadik önálló kiállítását látogattuk meg. Ahogy kezdett Lantos Ferenc mind komolyabban belemélyedni egyéni hangjának kifejezésébe, úgy nőtt a „vita” is körülötte. Utóbbi tavalyi tárlatára emlékezve felidézte a névtelen, szinte vihart keltő bejegyzéseket a vendégkönyvbe, a névtelen levelek sorát... A tárlaton már mindenki felismerte: egyéniséggel, egyéni hanggal találkoztunk, s a meg-nem-értők nyugati festőkhöz való hasonlítgatással akarták értékét csökkenteni.

Mostani tárlatán nem tapasztaltunk hasonló vihart. A már ismert Lantost ismertük meg a képekben, de vázlatosan kidolgozott művekben. Megtudtuk: a tárlat egy alkotó-ösztöndíjas hónap terméke, mesterségbeli vonalon pedig kísérletének tárgya és eredménye: próbálkozás a kontúrok, a vonalak felszabadítására, kísérlet a kép „anyagszerűségére”, arra, hogy ne matematikai szerkesztés, hanem az anyag adja a mű sajátos hangulatát a kép alkotásának folyamatában.

A kiállított képek nem modell után készültek: emlékképekből álltak össze a tipikus és tipizált alakok; viszont vázlat sok készült a bányászélet jellegzetességeiről.

– Milyen irányzathoz tartozónak vallja magát?

– Az igazi művész nem irányzatokból indul el. Figyeli a kort, a társadalmat, átéli kora problémáit és alkotása folyamán átélésének megfelelően tükrözi ezeket. Picasso mondta: „Amikor kubizmust csináltunk, nem akartunk kubizmust csinálni, csupán az élet által felvetett kérdésekre adtuk meg a feleletet, és kubizmus lett belőle.”

A tudomány az ember előtt kitáruló világot analizálva, részekre és mind apróbb részekre különítve vizsgálja, avval, hogy az egyes tények közötti viszonyt megállapítja, következtetésekkel tágítja ki hatókörét. A képzőművészet, illetve általában a művészet „munkamódszere” egészen más. Egy művel, egy megnyilatkozással a teljes, perspektivikus világot megragadja és művészeti áganként különböző eszközeivel adja meg egyetlen csapással a választ. Eszközei, amikkel a művészek dolgoznak, áthidalják a még nem ismert szférákat s esztétikai minőségükkel, a tudatban keletkeztetett élménnyel adják meg a választ.

– Mi a véleménye képzőművészetünkről?

– Az építészetnek és a festészetnek minden fejlődési szakaszban, minden fázisban egyensúlyban kell lenniök egymással. A festészet eddig a XX. század emberéről a XIX. század nyelvén beszélt. A tartalom és forma viszonyát, dialektikus kölcsönhatását ismerjük. Ebben az esetben a forma meg nem felelése a tartalmat veszélyeztette már, s mint Alpatov szovjet professzor¹ elemezte cikkében, ebben főként az idősek, a nehezen fiatalodó képzőművészek felelősek.

Az építészet eljutott a másodszor átérzett realizmus után a XX. századnak megfelelő irányhoz, s most a festészetet kell közelebb hozni megfelelő kifejezési formájához.

Lejárt a fekete és szürke színek korszaka, a színek bevonultak a modern ember életébe. Nehéz megszokni, de a Szovjetunióban már megalapozták törekvésüket: kísérletezni, keresni kell, s nem visszafordulni, nem utánozni. Az ún. „absztrakt művészetet” nem vethetjük el intézményesen; tanulmányozni kell Picassót, s értékben azonos társait is. Persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy az egyedi ábrázolás mindig az eszméjét vesztett, hanyatló társadalom jellemző vonása, s így nem engedhetjük, hogy uralkodóvá váljék.

Sajnos, nálunk nem kielégítő ilyen vonatkozásban a helyzet. Időnként, egy-egy tárlaton annyira eluralkodik a közömbös szürkeség, az egyformaság, hogy még – paradoxonként hangzik – egy igazán rossz művet sem láthatunk, ami figyelmet érdemelne, amely valamennyire is pozitív vitát válthatna ki.

– Milyennek látja a festészet jövőjét?

– Úgy vélem, a képzőművészet és az iparművészet közötti határ rövidesen el fog mosódni. Hasonló jellegűek, ugyanazon szolgálati szereppel, a díszítés, az épületek színessége, egy színes üvegablak által nyújtott hatás hihetetlen kedvező állapotot tud adni az embernek. A művészet nemcsak ábrázolja, hanem kötelessége, hogy meg is szépítse az életet.

– Tervei?

– Munkámat szívesen végzem. Összeforrott társaságnak tanítok, így kevésbé fáraszt; jólesik, ha munkámat eredményesnek látom.

Egy új kiállítás anyagán dolgozom, melynek képeit a mostani tárlatomon bemutatott művek kísérlet-eredménye alapján készítem majd el.”

* Az interjú 1961-ben, a Pécsi Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara (Pécs, 48-as tér 1.) nagyméretű reprezentatív faliújságjára készült.

Prof. Dr. Varga Csaba magyar jogfilozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán a Jogbölcseleti Intézet megalapítója (1995), emeritálásáig (2011) vezetője, azóta professor emeritus. Az MTA doktora, CSc. Széchenyi-díjas (2013). Számos jogelméleti könyv, monográfia, szakcikk szerzője.

--------------------------------------------------------------------

¹ Mikhail Alpatov (1902–1986) a régi orosz művészet szakértője, az Állami Szurikov Művészeti Intézet művészettörténész professzora, egy később magyarul is kiadott kétkötetes egyetemes művészettörténet szerzője. Figyelemreméltó róla Dávid Katalin — Vasfüggönyös kereszténység: a Művészettörténeti Dokumentációs Központ (Budapest: Szent István Társulat 2007), 33. o. — emléke, akit bőven a szovjet időkben lakásán Németh Lajos társaságában meglátogatván „megragadott […] dolgozószobájának kiemelkedő ékessége, egy Isten Anyja-ikon […], ami előtt — és ez lényeges, mert ez árulkodik a lelkiségről — mécses égett."