Százéves képrejtvények

2025. szeptember 21-én bezárt a Molnár Farkas-kiállítás a JPM Modern Magyar Képtárban. Pár napra rá került ki a nyomdából az Új Művészet kettős, nyári (július-augusztusi) száma, benne Bakos Katalin lelkes és értő kritikájával: „Tárgyak ritka együttállása, avagy egy kis kiállítás nagy szenzációi.” Bakos Katalin – aki Molnár Farkas jelentős alkalmazott grafikai munkásságának kutatója és legalaposabb ismerője – maga is azonosított már archív fotó alapján olyan Molnár-festményt, ami a kutatás előtt korábban ismeretlen volt. Ezek a felfedezések fontos fordulatot jelentenek egy – a Ferkai András által nagy gonddal összeállított életmű-katalógus szerint is – kevesebb, mint száz tételt számláló képzőművészeti termés értékelésében, értelmezésében.

A kiállítás mérlege fölöttébb érdekes, s ami a legkülönösebb, utóélete sem zárult le. A mérleg: egyrészt néhány létező, ismert, ám hiányzó mű, másrészt csaknem egy tucat eddig nem regisztrált rajz és grafika Molnár családtagjaitól, Gábor Jenő örököseitől és a zágrábi egykori Betlheim-gyűjteményből, amelynek kalandos története ugyancsak megérne egy magyar nyelvű publikációt. Ez a gyarapodás a szenzációszámba menő, az 1921–22-es itáliai ciklusba tartozó pécsi festménylelet felbukkanása után lett elérhetővé a kiállítás és a további kutatás számára. Ugyanakkor az életmű mérlegéhez tartoznak olyan művek is, amelyekről tudunk, reprodukcióik ismertek, a tárgyak maguk viszont elvesztek vagy – muzeológiai terminussal – lappanganak. Az életmű azonban nem csak valaha volt és ma is létező tárgyakból áll, a pálya tudományos feldolgozásához, az adatok pontosításához az egyéb dokumentumok megismerése is elengedhetetlen. A jó írói vénával rendelkező, a legkülönbözőbb fórumokon sokat publikáló Molnár írásait az életmű avatott kutatói, monográfusai – időrendben Mezei Ottó, Bajkay Éva, Ferkai András – összegyűjtötték, közzétették. A magánlevelezés azonban tartogat még meglepetéseket. A kiállításra kerülő anyag összegyűjtése során Gábor Jenő Győrben élő rokonságától az ismeretlen művek mellett publikálatlan levelek is előkerültek, amelyeket Molnár Farkas Weimarból, illetve Budapestről küldött barátjának Pécsre. A kiállítás „farvizén” e dokumentumok egy részének feldolgozására és közlésére is sort kerítettünk a Jelenkor júniusi számában. E közlemények második részének szerkesztése közben újabb, váratlan fordulat történt a „Molnár Farkas-projekt” utóéletében. Szakács Vanda és Nagy András, a november 6-án megnyílt Vêra Jićinská-kiállítás (Egy cseh festőnő Pécsett) társkurátorai rendezés közben időt szakítottak az osztály adattárában található és a kiállításhoz köthető archív fotók, egykori kiállítási enteriőrök átnézésére is. 

Természetesen Jićinská-képek után kutattak ezeken a régi felvételeken, találtak többet is, köztük olyanokat, amelyek az azóta megnyílt kiállításon is szerepelnek eredetiben, mert a Csehszlovákiába 1931-ben visszaköltöző művész magával vitte, a hagyatékát gondozó alapítványi múzeum pedig a pécsi tárlatra kölcsönözte őket. Száz év múltán tehát újra Pécsett láthatók ezek a művek. Ráadásul a Nemzeti Szalon, a „Céhbeliek”, a Paál László Társaság és a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága 1926-os pécsi közös kiállításán Jićinskának abban a kései kubizmusként jellemezhető korszakában keletkezett festmények szerepeltek, melyeket mai ítéletünk a legfontosabbnak tart, annak ellenére, hogy a művésznő ezt az életmű-periódust később megtagadta, tévútnak minősítette. A kiállításról az adattárban őrzött illusztrálatlan katalógus műtárgyjegyzéke persze csak címeket tartalmaz, azonosításra önmagában nem alkalmas.




Épp ezért kulcsfontosságúak az egykori enteriőrfotók, amelyeknek az újabb kutatási módszerek között egyre fontosabb szerep jut. A föntebb említett fotók tüzetesebb tanulmányozása és összevetése a katalógussal a kubisztikus Jićinská festményeken túl további meglepetéssel is szolgált. A korabeli szokás szerint zsúfoltan, a falakat beborító módon elrendezett „patchwork”-ben egy olyan, kétséget kizáróan Molnár Farkas műveként azonosítható festmény képe is felbukkant, amit az eddigi kutatás nem ismert. Valahai létezéséről persze tudtunk, mert az „Artisták” című olajfestményt az egykori katalógus alapján Ferkai András C 36 számon, 1926-os datálással felvette az oeuvre-katalógusba. A mostani „kis szenzáció”, az új felfedezés tehát nem szám szerint gyarapítja az életművet, hanem egy eddig csak imagináriusan, azaz címében létező műről nyújt élményszerű, érzékelhető képet, gazdagítva és árnyalva az összbenyomást, tágítva az értelmezés lehetőségeit.

A festmény elsőre társtalannak tűnik Molnár időnként meglepően nagy ugrásokat, kitérőket mutató festői pályáján. De csak addig, amíg kulcsot nem találunk a meglehetősen szokatlan kompozícióhoz.  Az „Artisták” légtornászokat akcióban ábrázoló kompozíciója nem pusztán Molnárnak a sport (vö: „Bokszolók”, 1926) és általában a mozgás, az aviatika („Fiú légijátékszerrel”, 1923, „Férfi hátakt villatervvel és repülővel”, 1923) iránti érdeklődésével hozható kapcsolatba, hanem egy konkrét és ugyancsak reprodukcióról ismert művével is, jelesül az „U-színház” építészeti tervének a játéktér és a színpadtechnika reformját bemutató részletével. A gravitációt tagadó, tengelyek és csörlők beiktatásával látszólag súlytalanul lebegő artisták figurális együttese ugyanazt a világot idézi mindkét kompozíción: a Bauhausban (is) zajló „totális színház” kísérleteknek a cirkusz, az aréna látványelemeire, alaprajzi- és térszerkezetére hivatkozó vízióját. (Csakúgy, mint a pécsi pályatárs és barát, a Bauhausban sokrétű szerepet játszó Weininger Andor némileg utópisztikus színházterve esetében.)




A légi akrobatika hangsúlyos eleme azonban másutt is feltűnik Molnár képi világában. A Rácz Györgynek dedikált, konstruktív és dadaista elemekkel operáló, vegyes technikájú művén, mai tudásunk szerint utolsó képzőművészeti munkáján, az 1929-ben készült „KURI- kollázs”-on.  A Pécsi József által készített, itt önarckép-funkciót betöltő portréfotón a demonstratív háromszögvonalzó helyére egy lebegő légtornásznőt applikált Molnár Farkas. A „KURI”-kollázs illuzionisztikus tere többféleképpen is olvasható. Az „Artisták” tere sem tűnik konkrét, zárt egységnek, „kocka-térnek” pedig semmiképpen. A körkörös idomok talányosak, értelmezhetők egy mechanikai rendszer szerkezeti elemeiként, de felidézhetnek kozmikus távlatokat is. A lényeg azonban az emberi figurák extrém mozgásformáiban ragadható meg. Ahogy Karinthy írja szarkasztikusan az 1912-ben kiadott és később többször is bővített Együgyű lexikonban: „Sport és testészet”. (Nem elírás!) A fenti történet pedig apró szemelvény a művészettel foglalkozó muzeológusok mindennapi sportjából.

Várkonyi György