Véglegessé vált történések – Kismányoky Károly (1943-2018)

„Szándékosan törekedtem arra, hogy a munkáimat ne lehessen kiállítani. Nem akartam művészetet csinálni. Most is az a véleményem, hogy a munkák a legritkább esetben jók, ha megrögzülnek. Persze az így felfogott mű nem zárja ki, hogy az állandó mozgásból ne fixálódjanak helyzetek.”

Kismányoky Károly

A mottó idézete nem arra az avantgárd ellentmondására utal, melyben a zárt műfogalom és a művész személyének megkérdőjelezését, a művészet és a szerző halálát hirdető antiművészet gesztusai jól felpumpált öntudattal tartanak individuális igényt az így felfogott, de mégiscsak egyéni tettként megteremtett műveik és alkotói önmaguk felszámolására. Kismányokynál ez az avantgárd mentalitás a határozott szerénység csendes habitusához társult, mely önmagának, a világhoz és a művészethez való cselekvő viszonyának teoretikus támasztékot talált a kortárs nemzetközi törekvésekben. Mert az alkotás folyamatai, a változó kifejezési formák és technikák történései – s ebben Martyn Ferenc művészete is inspirálta – mindig fontosabbak voltak számára, mint a kész művek. Nem véletlen, hogy – miközben a Pécsi Műhely tagjaként munkái rendszeresen jelen voltak a különböző csoportos kiállításokon – önálló kiállítása alig volt. A létrehozás folyamata mindig túllépett, maga mögött tudta a műveket, melyek változatossága – az informel, az organikus és geometrikus absztrakció, a gesztusfestészet, a lettrizmus, a happening, a street art, a concept art, vagy a land art, valamint a különböző képzőművészeti technikák egyéni adaptációi révén – magas szinten vázolja fel a magyar neoavantgárd egy lehetséges történetét. Ez az életmű tágas teret teremtett, folyton kilépve egy-egy művészeti irányzat szűkös formáiból, átnyúlva a nyilvános társadalmi, politika terekbe, miközben az alkotás újabb és újabb tettei folyamatosan elillantak a már befejezett művek elől. Kismányoky nem lett műveinek az a rabszolgája, akiről Paul Valéry így ír: „A megalkotott alkotó. Az alkotó, létrehozva művét, olyan lénynek látja azt a végén, akit nem akart, akit nem ő talált ki, de akit ő hordott ki, és éreznie kell azt a borzalmas megaláztatást, hogy művének fia ő lett, visszautasíthatatlan jegyekkel lett felruházva, hasonlóságokkal, hóbortokkal és korlátokkal, éreznie kell azt, hogy tükör lett, és ebben a tükörben az a legrosszabb, hogy korlátaival együtt látja benne meg magát.”

Ez a posztumusz tárlat Kismányoky Károly több mint kétszáz, már életében „hátrahagyott” művét mutatja be, köztük olyan késői, a hagyatékban fellelt alkotásokat, melyek még sosem szerepeltek kiállításon. A sokféle művészi és gondolati irány, izmus és formakísérlet a cselekvő szabadság és a teremtő erő mozgásának nyoma, melyen egyetlen rögzített mű sem tudott úrrá lenni, hogy fiává kényszerítse az alkotót, úgy, hogy a mű manírrá, valami egyéni motívum vagy ábrázolási mód áruvédjegyévé váljon.

Így ez a kiállítás – híven az alkotó nézeteihez – sem lehet más, mint az utókor emlékező, muzealizáló erőszakosságával egy időszakra fixálódott helyzet, bemutatva a magyar és a nemzetközi művészettörténet egyik jelentős alakját és vele a pécsi képzőművészeti hagyomány gazdagságát.

Anghy András

--------------------------------------------------------------------

A kiállított művek tulajdonosai:

acb Galéria (Budapest), Janus Pannonius Múzeum, Paksi Városi Múzeum, Szluka Balázs műgyűjtő és Kismányoky Károly örökösei

A kiállítás létrejöttét anyagilag támogatta:

A kiállítást rendezte:

Nagy András

Munkatársak:

Doboviczki Attila médiakutató, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa

Szakács Vanda Kíra, a Janus Pannonius Múzeum muzeológusa

Bodor Gábor, Dormán Gábor, Füzi István, Lázár Tamás, Szili Dániel, Tóth Bernadett, Vajda Tamás és Varga Judit, a Janus Pannonius Múzeum dolgozói

Nyitvatartás
Jegyárak
Tárlatvezetés

--------------------------------------------------------------------

Az oldal alján található képgaléria alkotásai:

Mások Szemével, 1973
Magántulajdon

Cím nélkül, 1973/78
acb Galéria

Homokbánya,1970
Janus Pannonius Múzeum

A kiállítás enteriőrfotói